Vadászidény

– Segíts eldönteni egy erkölcsi dilemmát! – suttogtam a rémült lány fülébe. – Ha most megharaplak, és kiszívom a véred, vajon gyilkossá válok? Hisz’ továbbra is jársz-kelsz, szabad akaratodból cselekszel, annak ellenére is, hogy orvosi értelemben már nem tartozol az élők közé.

– Biztosíthatlak, rohadék, hogy gyilkos lennél – sziszegte felém. Vörös haja félig takarta az arcát, de engem úgyis csak az ütőér érdekelt a garbója rejtekében. – Már sok-sok éve gyilkos vagy!

– Még csak háromszáz éve szomjazom a véreteket – leheltem. – Oly’ sok ártatlan vergődött már a kezem között. Erősebbé, gyorsabbá, jobbá tettem őket.

– Amit te tettél velük, az rosszabb, mintha egyszerűen nem léteznének tovább!

– Sokan megköszönték! Többen, mint hinnéd!

– Én biztos nem leszek egy közülük! – kiabált, miközben próbált szabadulni.

– Akkor hát, lássuk miből élünk – suttogtam élvezettel, és lassan elhúztam a garbója nyakát. – Hát ez meg mi? – kérdeztem rácsodálkozva a nyakát fedő fémlemezekre, ami alól kilógott némi ruhaanyag, talán azért, hogy ne dörzsölje ki a nyakát a kényelmetlennek tűnő „nyakék”.

– Ezüst, seggfej – nevetett fel a lány. – Hát elfelejtetted? Itt a vadászidény! Tudtam, hogy hova jövök! Felkészültem. Gyerünk, próbálj csak beleharapni!

– Drága vagy, hogy így felajánlod – mosolyogtam rá –, de inkább nem rágcsálnék ezüstöt.

– Vége a játszmának! Ma megdöglesz! – kiabált harciasan.

– Hát nem vagyok már úgyis halott? – néztem rá kérdőn. – Látod, ezért a dilemma.

Elengedtem a lányt, és az ablakhoz léptem. A szoba ajtaja zárva volt, így attól nem kellett tartanom, hogy esetleg megszökik.

A kastély udvarán legalább egy tucat fiatal bujkált, várva az alkalmat, amikor rám törhetnek. Évről évre eljön ez a nap, és én még mindig élek.

– Tudod – jegyeztem meg a lánynak háttal állva, míg ő minden erejét beleadva az ajtót rángatta. – Évről évre megrendezitek ezt a műsort. Kijelenti valaki, hogy itt a vadászidény, aztán idejönnek, és meghalnak. Azt hittem, ennyi év után leesik az embereknek, hogy itt nem ők a vadászok. Ők a vadak, és önként állnak a vadász fegyvere elé.

Lehunytam a szemem, és leteleportáltam a kertbe. Éreztem az adrenalint a vérükben, felerősítette az illatokat. Hallottam, ahogy lüktet a szívük, pumpálva az élet esszenciáját. Nem tudtak elrejtőzni előlem.

Nem kellett kapkodnom. Kényelmesen lépkedtem a sövényből épült labirintusban, pontosan tudva, hogy merre járnak az áldozataim. Elsőnek egy kövér fiút találtam meg. Nem lehetett több tizenhét évesnél. Szőke haja csapzottan tapadt a fejére, a szíve pedig majd kiugrott a helyéről, ahogy próbálta meggyőzni magát róla, hogy jó ötlet elhagyni a sarkot, ahol éppen menedéket talált, s folytatni útját a kastélyom felé. Nem lett volna belőle soha jó vámpír, és még csak ízletesnek se tűnt. Egyetlen mozdulattal törtem el a nyakát, a legapróbb hang nélkül terült el. Kék szeme már élettelenül bámult rám.

Nem foglalkoztam a test eltüntetésével. Végül is, ki mondta, hogy bejöhetnek hozzám? Viseljék csak a következményeket!

Kényelmesen sétáltam tovább az útvesztőmben. Nem aggódtam. A hazai pálya előnye nekem kedvezett.

Egy sarkon befordulva egyenesen belefutottam az egyik „vadászba”. Szemüveges, sötét hajú lány volt, tipikus okostojás. Teljesen lemerevedett a félelemtől, kivéve a hólyagja, ami inkább eleresztette magát, legalább is a világos nadrágján terjengő sötét foltról erre következtettem.

– Eltévedtél? – villantottam rá egy csupa fog vigyort.

– Én… én… én… – dadogta rémülten.

– Igen, te – bólogattam, próbálva bíztatni őt, hogy valami értelmeset is mondjon. – Ne félj tőlem, csak segíteni akarok.

A lány egész testében remegett, láthatóan nem számolt vele, hogy valóban lesz egy vámpír a kertben. Jó, azt azért tegyük hozzá, hogy megdolgoztam a félelmetes és jól felismerhető külsőért. Tiszta feketében voltam, és még egy menő köpenyt is magamra kanyarítottam. Még egy vörös kontaktlencsét is betettem, hogy félelmetesebbnek tűnjön a tekintetem. Alapból csak akkor változik meg a szemem színe, amikor éppen vért iszok, de az alap kék szín minden, csak nem félelmetes.

– Na jó, essünk túl rajta! – sóhajtottam minden reményem elveszítve arra, hogy a lányból kihúzok valamit… a belsőségein kívül persze. – Meséld el gyorsan, hogy melyik idióta legendával felvértezve jöttél ide, amitől azt hiszed, hogy meg tudsz ölni.

– A… a… a…

– NYÖGD MÁR KI! – üvöltöttem rá türelmemet vesztve.

– A holdnak nincs saját fénye! – kezdett végre beszélni. – Ez napfény! Bele kéne halnod!

– Ó, anyám! – csaptam a homlokomra. – Jobbat nem tudtál volna kitalálni? Ez még viccnek is gyenge.

– A holdnak nincs saját fénye, a napét veri vissza – ismételte a nyilván jól betanult mantráját.

– Na figyelj! – léptem hirtelen közvetlen elé, hogy a vállára tehessem a kezem. – Elárulok egy titkot, amit amúgy is tudnotok kéne. Soha nem az volt a lényeg, hogy honnan jön a fény. Csakis az ereje számít.

A lány szeme elkerekedett, de nem tudhattam, hogy az új információ lepte meg ennyire, vagy a tény, hogy miközben az utolsó szavakat intéztem hozzá, a jobb kezemmel átnyúltam a mellkasán, és megragadtam a szívét.

Zsákként esett össze, a kezemben tartott, vérben úszó belső szerve még rezdült párat, mielőtt végleg leállt volna. Undorodva hajítottam el, majd tiszta kezemmel előkerestem egy zsebkendőt, és letöröltem magamról a mocskot. Hiába iszok vért már háromszáz éve, továbbra sem állom, ha a kezem, vagy ne adj isten a ruhám összemocskolódik. Felnőtt ember csak ne egye le magát.

Kezdtem úgy érezni, hogy ez az egész rossz ötlet volt. Na, nem azért, mert attól féltem, hogy el tudnak bánni velem. Ugyan, arra esélyük sem volt. Viszont a vadászat fárasztó és mocskos volt. Talán jobban jártam volna, ha bent maradok, és megvárom, hogy egyszerűen a bitó elé járuljanak. Persze, már mindegy volt. Ha már elkezdtem, be is kellett fejeznem.

Az eddigi kényelmes tempómat sietősre vettem, már elment a kedvem ettől a játéktól. Szaporán lépkedtem a labirintusban, érzékeimet a testükből áradó adrenalin illatára kihegyezve.

Egy hosszú, fekete hajú srác mögött lépdeltem el, észre se vette, hogy közeledek. Egyetlen pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy ő akár még jó vámpír is lehetne, de harapás helyett inkább csak kitörtem a nyakát. Így legalább nem vérzett.

Alig egy sarokkal arrébb egy lányt öltem meg, egyetlen jól irányzott ütéssel a mellkasára.

Már majdnem végeztem. Tudtam, hogy már csak egy áldozatom van, ahogy azt is, hogy közeledik hozzám. Mégis meglepett, amikor hátulról egymás után értek az ütések, amit a kezében tartott pisztoly kilőtt golyói okoztak. Előre estem. Hiába, hogy nem tudnak egy egyszerű pisztollyal megölni, azért tud fájni, amikor a golyó belefúródik a hátadba.

– Baszd meg! – kiáltottam a földön fekve.

– Véged! – hallottam magam mellett egy remegő hangot.

A hátamra gördültem, hogy lássam, ki annyira bolond, hogy azt gondolja, legyőzött.

Egy szőke lány állt felettem, kezében még füstölgött a pisztoly csöve. Az ő nyaka körül is ezüst lemez volt, valószínűleg összebeszéltek a vacsorámmal, hogy milyen óvintézkedéseket tegyenek. Balga lények.

– Ez azért fájt! – mordultam rá. A pisztoly megremegett a kezében, de nem ejtette el.

– Van még ott, ahonnan ezeket kaptad! – próbált fenyegetőzni.

– Figyelj, kislány! – próbáltam lassan felállni.

– Ne mozdulj! – kiáltott rám.

– Hát persze – folytattam a megkezdett mozdulatot, de egy pillanattal később már a hátamon feküdtem, egy újabb golyónak köszönhetően.

– Te észnél vagy? – néztem a lányra, mint egy közveszélyes őrültre. – Tudod te, hogy milyen drága egy ilyen ing? Egy év alatt se keresnéd meg az árát. Most nézd meg! – mutattam neki a lyukat a drága selyemanyagon. – Teljesen tönkretetted!

– Miért nem tudsz végre megdögleni? – kérdezte sikítva, miközben újabb golyókat eresztett a testembe.

– Elég legyen! – kiáltottam rá, és kirúgtam a lábát.

Hatalmas csattanással terült el a földön, én pedig alig egy pillanattal később már felette voltam, lefogtam a kezeit, hogy véletlen se tudjon megint meglőni.

– Azért nem döglök meg – suttogtam neki –, mert egy idióta vagy. Ólomlövedékek. Mégis mire számítottál? Ólommérgezésben meghalok? Ha már le akarsz lőni egy vámpírt, használj ezüstöt!

Kétségbeesetten vergődött alattam, én pedig komoly kísértésbe estem, hogy őt is átváltoztassam, ne csak egyszerűen megöljem. Végül a jobbik eszem győzött. Nem én fogok élelmiszerhiányt okozni a vámpírtársadalomnak azzal, hogy újabb és újabb embert változtatok át.

A nyakát akartam kitörni, de tartottam tőle, hogy akár csak véletlen is hozzá érhetek az ezüsthöz, azt a fájdalmat pedig nem kívántam átélni. Úgy döntöttem, inkább a koponyáját zúzom be. Persze, ez így sokkal mocskosabb, de legalább engem nem veszélyeztet.

Dolgom végeztével feltápászkodtam, megigazítottam a ruhám maradékát, és kissé bosszúsan visszateleportáltam a kastélyba.

– Megvolnánk – szóltam az ajtónál kuporgó lányhoz, ahogy újra megjelentem a szobában.

– Megölted őket – suttogta elszörnyedve. – Mind megölted. Egyet se haraptál meg.

– Persze, hogy nem, kedveském – legyintettem. – A vacsorám már előállt, nem volt rá szükség, hogy őket is megharapjam. Csak nem szeretem a birtokháborítókat.

– Éhen maradsz! – köpött felém. – Talán elfelejtetted? Ezüst! – rántotta le a garbó nyakát. – Nem tudsz megharapni!

– Tudom mi a baj a 21. századi lányokkal? – néztem rá lesajnálón. – Azt hiszitek, hogy amit a filmekben láttok, vagy éppen a könyvekben olvastok, mind igaz. Oké, Rice még egész közel járt az igazsághoz, de ami mostanában megy… rémálom.

– Tudom, hogy az ezüst árt neked! – bizonygatta, főleg magának. – Te magad mondtad, hogy nem akarsz ezüstöt rágcsálni.

– Ó, igen, az ezüst tényleg igaz – guggoltam elé. – Azt viszont elfelejtetted, ahogy mindenki elfelejti, hogy nem csak a nyakban található ütőér.

– Hogy érted? – nézett rám rémülten.

Megragadtam a csuklóját és magamhoz húztam. Félelmében még ellenkezni is elfelejtett. Mélyet szippantottam az édes illatból, melyet az ereiben áramló vérből éreztem.

– A kezedben – simítottam végig az alkarján. – A combodban, és még jó pár, egyébként igen izgalmas helyen, ugyanúgy megtalálható a megfelelő ér a táplálkozáshoz. Jobb, ha ezt megjegyzed, a jövőben hasznos lehet számodra ez a tudás.

– Kérem, ne! – könyörgött, de én már elvesztettem a kontrolt az éhség felett. Éreztem, ahogy a szemfogaim lassan megnőnek, hogy ideálisak legyenek a vérszíváshoz. Belemélyesztettem őket a lány csuklóján futó ütőérbe. Éreztem, ahogy a vér áramlik, és elmúlik az éhségem. Távolról hallottam, ahogy sír fájdalmában, de nem érdekelt. Az édeskés vérre figyeltem, ami elbódított, mint anno emberként a finom, olasz borok.

A májamba hatoló karó borzalmas fájdalmat okozott. A földön fetrengve igyekeztem minél távolabb jutni a támadómtól. Döbbentem bámultam a vérben fürdő lányra, aki elégedett, szinte boldog mosollyal nézte a szenvedésem.

– Ezüst és karó – mutatta fel a testem megjárt, véres, ezüsttel befuttatott fadarabot. – Mondtam neked, hogy felkészültem.

– Nem eléggé – fújtattam dühösen. Hiába nem talált szíven, az ezüst iszonyatosan éget, és a seb is lassan gyógyul.

– Mi van? – fordult felém dühösen.

– Nem készültél fel eléggé – morogtam, miközben talpra küzdöttem magam.

– Igazán megdögölhetné már! – indult el felém dühösen, kezében a karóval. – Mától én vagyok ennek a kastélynak a vámpírja!

Lesújtott, de ezúttal nem tudott meglepni. Elkaptam a csuklóját, és egy apró szorítás után már el is engedte.

– Még nem vagy teljes erejű vámpír – suttogtam közvetlen közelről a képébe.

– Halottnak kéne lenned! – kiáltott rám, beborítva az arcom nyálcseppekkel. – Leszúrtalak! Ezüstbe vontam azt a rohadt karót!

– Fájt is – szedtem fel a földről az említett tárcsat, óvatosan, hogy véletlen se érjek ezüsthöz, majd az ablakhoz lépve kihajítottam az éjszakába. – Egy vámpír akkor hal meg, ha a szívét találják el. – magyaráztam az ablakon kibámulva.

– Akkor legközelebb jobban célzok!

– Nem lesz legközelebb! – jelentettem ki érzelem mentes hangon.

– Már hogyne lenne! Megmondtam, én vagyok mától a kastély vámpírja.

– Megpróbálhatsz megölni – fordultam felé –, de akkor három eshetőség marad. Megöllek, mert nem szeretem, ha karóval szurkálnak – nyújtottam ki az egyik ujjam, jelezve, hogy most éppen felsorolom a lehetőségeket. – A vámpírtanács érzékeli, hogy meghaltam, idejönnek, és kivégeznek egy vámpírúr elpusztításáért – második ujj kinyújtva. – Vagy végül, és ez a legvalószínűbb talán… meghalsz, mert fogalmad sincs róla, hogy válhatsz teljes értékű vámpírrá.

– Megharaptál. Vámpír lettem.

– És ha jól sejtem, ez volt a vágyad, ugye? Az ezüst gallér, a jajveszékelés, a vadászidény… mindez csak színjáték volt. Felkészültél. Tudtad, hogy nincs szükségem a nyakadra ahhoz, hogy átváltoztassalak. Okos kislány.

– Ahogy mondod –bólintott. – Okos vagyok. És éppen ezért, azt is tudom, hogy hazudsz! Már teljes értékű vámpír vagyok.

– Próbáljuk ki – indultam meg könnyedén a szoba sarkába, ahol történetesen egy bődületesen nehéz márványszobor volt. A sebem szerencsére már szinte teljesen begyógyult, így nem számítottam nehézségre a bemutató során. – Ez a szobor nagyjából kétszáz kiló – mutattam rá, majd egy kézzel megragadtam, és felé hajítottam. – Kapd el!

Becsületére legyen mondva, megpróbálta. Az üvöltésétől zengett a kastély, de lássuk be, amikor mind a két kezed ripityára töri egy márványszobor, nem csoda, ha kiereszted a hangod.

– Most, hogy végre tisztáztuk a státuszod, el kéne döntened, hogy mit akarsz.

– Mit számít, hogy mit akarok? – rázta csüggedten a fejét, míg szeméből potyogtak a könnyek. – Úgyis sorsomra hagysz. Hisz’ meg akartalak ölni.

– Mit számít ez? – vontam meg a vállam. – Nem jártál sikerrel. Átváltoztattalak, így elméletileg, felelősséggel tartozom érted. Ha te is úgy akarod, leszek a mestered.

– A mesterem? – nézett rám kikerekedett szemmel.

– Nem könnyű élet a vámpíroké. Szükséged lesz valakire, aki elindít az úton. Feltéve, hogy vállalod.

– Mindent megteszek! Csak segíts teljes értékűvé válni.

– Hamarosan kiderül, hogy komolyan veszed-e – néztem rá szánakozva. – Készülj! Lemegyünk a faluba.

Fél órával később már az apró, csendes település utcáján sétáltunk, miközben a Sandra névre hallgató leendő vámpír, a szülei háza felé vezetett. Addig nem válhatott teljes értékű vámpírrá, amíg nem ivott vért, és úgy véltem, hogy ezzel az apró figyelmességgel, miszerint a szülei közül választhatja ki az áldozatát, igazán bebizonyíthatja, hogy elkötelezte magát a vámpírlét mellett.

Egy fehérre mázolt ház mellett állt meg. Elszánt tekintettel bámulta az ajtót, de éreztem rajta, hogy habozik. Nem is vártam mást.

– Nos? – kérdeztem türelmetlenül.

– Adj már egy percet! – szólt rám fojtott hangon. – Mégis csak a szüleimről van szó!

– Ha nem tudod megtenni, csak szólj, és már itt sem vagyok – vontam meg a vállam, és tüntetően elfordultam tőle, vissza a kastély felé.

Hallottam a lépteit, ahogy bizonytalanul megindult az ajtó felé.

– Ha végeztem, végezzek velük, ugye? – kérdezte.

– Nem akarunk élelmiszerhiányt okozni a vámpíroknak – néztem rá a vállam fölött.

Kurtán biccentett, majd kinyitotta az ajtót, és belépett a házba.

Füleltem, de még az én rendkívül éles hallásommal sem tudtam megtippelni, hogy mi folyik odabent. Alig öt perccel később Sandra kilépett a házból, arcán széles mosollyal, és hatalmas adag rátapadt vérrel.

– Elégedett velem, mester? – kérdezte vidáman.

– Melyiket választottad? – kérdeztem vissza.

– Anyámból ettem, aztán átdöftem a szívét. Apámnak csak eltörtem a nyakát.

– Őt miért ölted meg?

– Mindig azt mondta, hogy nem akar anya nélkül élni – vontam meg a vállam. – Gondoltam, ennyi belefér.

– Töröld meg az arcod! – vetettem oda. – Majd idővel megtanulod, hogy egy nemes vámpír, nem úgy eszik, mint a disznók.

– Elnézést, mester!

– Menjünk haza! – intettem neki. – Anyád vérének köszönhetően, az átváltozásod befejeződött. Látom, a kezed például már helyre is jött. Viszont, még sok tanulni valód van.

– Például mi? – kíváncsiskodott.

– Például az, hogy vámpírként, nem kell félned attól, hogy teherbe esel. Ez pedig gyermekem, egy nagyon fontos dolog. Nekem elhiheted.